A túlélés epizódjai – Család- és kortörténet az 1945-1950-es évekről egy nagypolgár családtag önvaln

Vannak napok, amikor szinte megrohannak az emlékeim. Ilyenkor csak úgy tudok szabadulni tőlük, ha leírom őket. Az atrocitásoknak, a borzalmaknak nem adok helyet, de ha mégis arra kényszerítenek, hogy leírjam őket, utána összetépem a papírt, és megsemmisítem. Ki akarom törölni őket a memóriámból.
A leírt emlékek történelmi tényeket rögzítenek. Az emléksorozatot nem emlékiratnak szánom, hanem egy társadalmi keresztmetszetnek a korról, amelyet át kellett vészelnem. Utólagos kritikát nem akarok gyakorolni, hogy mindenki, aki elolvassa, kialakíthassa saját véleményét.
A szándékom a válogatás menetében az, hogy felvessem utódaimnak a kérdést: vajon érdemes volt-e ez a hallatlan nagy küzdelem a túlélésért és a fennmaradásért? Kinek volt igaza: annak, aki menekült a háború és az oroszok elől, vagy annak, aki itt maradt? Én ma csak azt tudom, hogy férjemet és engem szinte kötelezett nagy, családi múltunk mentalitása, egy bizonyos polgári gőg, a helytállás oktalan fanatizmusa, hogy mentenünk kell utódaink számára azt, ami még menthető lesz a vesztett háború után.
Ma már tudom, hogy ez a kötelességnek vélt magatartás a múlt továbbvitele érdekében teljesen értelmetlen volt. Valamiféle idealista kényszerképzet. Mégis sikerült, legalább papíron, átmentenem azt, amit a második világháború utáni negyvenöt év korszelleme meg akart semmisíteni: a családunk, nagy elődeink, a feltaláló, műgyűjtő, magas intellektuel pozíciókat betöltő Pekárok, anyagi ágon a híres Verebélyek, a műszaki és orvosi egyetem tanárai, vagy a német ajkú Pscherer kereskedők és Riegler iparosok mint városépítő polgárok emlékét. Férjem vonalán a Svájcból bevándorolt Haggenmacherek, a zseniális malomipari feltalálók és a magyar nagyipart építő polgárok állnak, akik származásukat a XV. század óta pontosan regisztrálták. Gyáraik, házsoraik, palotáik, villáik a főváros legkülönbözőbb pontjain még mindig dacolnak az elmúlt negyvenöt év annulláló szellemével.
A túlélő tapasztalatával hagyom örökül a meggyőződést, hogy soha semmi sem reménytelen, az ember soha ne adja fel önmagát, küzdjön a végsőkig, mert utolsó pillanatban is megjelenhet a véletlen, mint sorsunk irányításának egyik legfőbb tényezője. A véletlennek pedig nincsenek határai.”