Buborékban beszélők – A magyar képregény 150 éve

Művészi pályára készülő grafikusok sokasága tévedt a képregényrajzolás taposómalmába és ragadt benne, miközben feladta művészi álmait. Ahogy Zórád Ernő, az egyik legkiválóbb képregényrajzoló művészünk gyakran nyilatkozta, „A baj csak az, hogy ebbe a műfajba senki sem akar leereszkedni, mindenki fel akar kapaszkodni. Innen a dráma. Mert ez egy „brettli”. Rajta a bélyeg, a pecsét.” Már a kezdetekkor művészi tanulmányaik költségeinek kifizetése miatt vállaltak újságrajzolói munkát, hogy az így szerzett pénzből Bécsben, Münchenben, vagy akár Párizsban tanulhassanak, és majd ismert festőművészek legyenek. A rendszeres rajzolói munka és az ezzel járó rendszeres jövedelem aztán eltérítette őket a művészet magasztos világától. Munkájukat hol külföldi minták alapján, hol saját ötleteiktől vezérelve készítették hétről hétre, kialakítva egy különös képes történetmesélést, a képaláírásos, majd a szóbuborékos képregényt élclapokban, gyermek és ifjúsági folyóiratokban, napi és hetilapokban egyaránt. Leginkább alig észrevehetően, mint sajtóműfaj vált a legkülönbözőbb sajtótermékek részévé. Közel száz évnek kellett eltelnie, mire a hetvenes években érzékelhető jelenséggé vált a képregény és tömegek népszerű szórakoztatási formája lett. A hirtelen fellángolást követően, néhány évtized múlva azután újra mérsékelt érdeklődés mellett készülnek napjain rajzos történetei, annak ellenére, hogy maga a képregény, mint amerikai típusú sajtótermék rendkívül népszerű lett. De ez a népszerűség piaci szempontból gátja is a hazai rajzolók megjelenési lehetőségeinek. Az új generáció már leginkább a nemzetközi színtéren kamatoztatja tudását és magabiztosan használja ki a világháló adta lehetőségeket. Mind ezek ellenére a magyar képregényrajzolók az elmúlt százötven évben kiemelkedő alkotásokkal is hozzájárultak a művészi grafika és a hazai képregénykultúra e sajátos változatához. Az ő munkásságukat mutatja be a könyv az 1800-as évek közepétől egészen napjainkig.