Ördöngösök

Leírás:
“- Tudom – szólt Kárászhoz, de úgy, hogy a többiek is jól hallották -, tudom, hogy itt most mindnyájan nagy tévedés és csalódás áldozatai vagyunk. Ebben a házban, mint mindenki tudja, sajátságos levegő uralkodik. Ez az a levegő talán, ami az emberek legtöbbjére igen különös módon hat. Hóbortos gondolatok és tettek követik egymást, és sajátságos módon nem engedi valami, hogy az emberek rögeszméikből kilépjenek. A rögeszmék aztán a legszörnyűbb bonyodalmakat teremtik és kényszerítenek bennünket, hogy a lét amúgy is sok nehézségét még nehezebbé tegyük. Végre el kell oszlatni ezt a különös varázslatot! Halljátok? El kell oszlatni! Meg kell gyújtani az emberek agyában azt a kis fényt, ami ebben a sűrű lelki homályban még megmaradt, és meg kell kísérelni a dolgokat világosan látni. Igen, az emberekben levő defektusokat gyökeresen meg kell javítani! Bartolomeus szavait mindenki a lehető legnagyobb figyelemmel hallgatta, és az előterjesztésre az egész társaság helyeslő zúgással felelt. – Hát hogyan kellene ehhez hozzáfogni ebben a pillanatban? – kérdezte ekkor Kárász. – Ez mindenkinek saját és mindnyájunknak közös ügye és java – folytatta Bartolomeus komoly hangon -, ha letörjük magunkban a fixa ideákat és igyekszünk közösen békés, normális életet élni. Mi ez a normális lét? Semmi egyéb, mint a dolgokat és az embereket a maguk teljes valódiságában nézni, nem szélsőséges elméletek, légből kapott hóbortok alapján. A normális lét az, hogy felülemelkedünk a hiábavaló és kártékony gyarlóságokon, elfogultságokon és előítéleteken, ha levetjük azt az őrületet, ami bennünk van. Végeredményben mi az, ami itt folyik? Akárminek nevezzük, elméletnek, vallási vagy erkölcsi elvnek vagy világnézetnek, az mind csak álarc, és így itt a világ nem egyéb, mint elv-álarcok farsangja. Ezekre a szavakra még nagyobb csend lett, aztán még nagyobb helyeslés következett.”
ECCE HOMO
Hamvas Béla regényéről
“Nézzük meg tehát az embert,
mert micsoda mulatságosabb,
mint éppen az ember?”
(A magyar Hüperion)
Hamvas Béla Ördöngösök című regényét saját visszaemlékezése és a mű gépiratának keltezése alapján 1928-29 fordulóján mintegy másfél hónap leforgása alatt írta: “Meg akartam ismételni azt a remek időt, amit a Szent János éjszakájának írása közben éltem, jól akartam mulatni. Több mint sikerült. Soha annyit nem nevettem, mint az alatt a hat hét alatt, amíg ez a mű elkészült” – írja regényéről szólva A magyar Hüperionban. Az a négyéves időszak (1926-30), amelyben – már a maga által is számon tartott művei között – az Ördöngösök is megszületik, saját megvallása szerint a “lángoló eredménytelenség” korszaka, melynek párhuzamos történései közé olyan, külső és belső fordulatot jelentő események tartoznak, mint szakítása az újságírással, házasságkötése első feleségével és húszéves könyvtárosi szolgálatának kezdete. Ugyanakkor egy tudatosan megtisztított magasabb életterv megvalósításának első időszaka is ez, mint mondja: “daimónom megismerésének” ideje, amely mindazonáltal bensőleg korántsem mondható csendesnek. Feldühödve “szennyen, alacsonyságon, becstelenségen” ekkor fogalmazza meg először a nevetés “divinális attitűdjével” azokat a meglátásait, amelyeket a “megzavart, rongált létezés” sajátosságaiként azonosít. Az Ördöngösök alaphangja is éppen ez a hangoltság nélküli megzavarodás, az öröktől való meg nem érintettség, ahol kivétel nélkül mindenből, a legmagasabb dolgokból is mániákus megszállottság lesz. Ez a szövevény az, ahol a szakadatlan összetévesztés által minden csak a homályt növeszti, s ahol mindenki elérhetetlen a másik számára, mert “betegsége, bűne és őrülete megsűrűsödik és forma lesz belőle. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja és maga próbál élni. A maszk az ördög.” – ahogy majd a Karneválban fogalmaz, amelyben bizonyos értelemben az Ördöngösök szövevénye is mintegy újra inkarnálódik. Itt azonban még olyan szövevény ez, amelyben a karneváli “angyal”, a tisztulás lehetősége még nem jelenik meg. Létezés, amely saját valótlanságában beteges és őrült képzelgéseivel próbál önmagának mélységet gesztikulálni. “Nos – mondja Hamvas később visszatekintve -, ez a pokoli nyavalya az, aminek e mű az arcába nevet.” Valójában ez a nevetés itt ennek az örvénylésnek az egyetlen ellenpólusa és világossága, de ez a hang az, amelyről – mint Hamvas maga mondja – “minden időben fel lehet majd ismerni engem itt, ebben az egyszeriségemben és mulandóságomban.”
Palkovics Tibor