Márai Sándor megjegyzését korántsem véletlenül választotta Garas Kálmán saját kötetcímének. Az album arcképein is a lélek megnyilvánulásait, a személyiség szellemi absztrakcióit keresi; ezt hívja, idézi és illusztrálja, s közben életérzéseit és jelentéseit a felfedezés örömével teszi.
Egyenként és együtt is élvezhetjük a szerző által megragadott pillanatokat – válogatott és üdítően sokféle és színes tájak bukkannak elő. Emberarcok, férfiak, asszonyok, a létezés belső térképeivel, az alkotó spiritualitások jelzéseivel. És örömünk telik életünk valóságdarabjait fölfedezni, az elszállt időt összerakni, s mindezt ráadásul gyönyörködtető és szívet melengető érzésekkel tenni. És még van valami: azt hiszem, Garas Kálmán példája igazolja, „vidéken” is lehetséges jelentőset alkotni. Tehetség, akarat, szívós munka, valamint Sors bona nihil aliud, szerencse kell hozzá. Ezek a portrék kivétel nélkül, lokálisan bizonyítható módon Vas megyében születtek (Bartók-szeminárium, Berzsenyi Könyvtár, helyi tárlatok stb.), évek szorgalmas munkája alatt, s bizonyára többet is kiállíthatna saját élet-albumából. A kerek ötven év munkái összességükben azt is jelzik, hogy Garas Kálmán félszázados építkezése alatt mindvégig igazat mondott, s hogy döntéseinek helyességét a futó pillanat és a múló idő tudatos és elmélyült megragadására mindvégig megőrizte.