Tudat és énség – Sursum füzetek II.

Leírás:
A Sursum Füzetek második kiskötetének tanulmányai (Sthaneshwar Timalsina: A “csak tudat” megalapozása, Mark S. G. Dyczkowski: Ön-tudat, saját lét, énség) az indiai advaita (‘nem-kettős’) bölcselet tudattal és énséggel kapcsolatos tanításaiba nyújtanak bepillantást. E két fogalom egy olyan valóságra utal, mely a legbensőbb értelemben sajátunk, ugyanakkor nem pusztán emberi, nem pusztán személyes: a lét végső alapjában gyökerezik, és a tapasztalati világ egészét felöleli. Ennélfogva a tudat és az én mibenlétének vizsgálata döntő szerepet játszik önmagunk valódi természetének felismerésében, minden megnyilvánulás egyetlen és feltétlen forrásával való lényegi azonosságunk megragadásában.
Az azonosság egyszerre tapasztalati és metafizikai igazsága legtisztább és legárnyaltabb formában talán az advaita védánta tudat-felfogásában, valamint a kasmíri non-dualista saivizmus “abszolút énre” vonatkozó eszméjében fejeződött ki. A jelen kötet két írása ezeket tárgyalja, tudományos igényességgel, de a hagyomány szelleméhez hűen, kitérve számos olyan filozófiai‒eszmetörténeti jelentőséggel bíró kérdésre is, mint az állítás és tagadás kettős módszere, a valóság fokozatai, az észlelés és az észlelt tárgy viszonya vagy a tudatosság önfényű és önmagára reflektáló természete.
Idézetek a könyvből:
“Lassan az individualizmus korszaka is véget ér, a felbomlás korszaka áll küszöbön, ha ugyan már át nem lépte. Nem csupán ennek elkerülése (ami lehetetlen), vagy az említett hagyományok bölcsessége miatt foglalkozunk a tudattal és az énséggel, hanem mert valóban a »miénk«. Az egyetlen, ami lényegében elvehetetlen – ha hosszú is az út a tudat és az én azonos teljességének helyes belátásáig.”
(Horváth Róbert: Előszó)
“Az advaita bölcselet több okból is elutasítja a kettősséget. A kettősség ezen elutasítása értelmezhető ontológiai nézőpontból, miszerint legvégső értelemben nincs sokaság a létben. Értelmezhető ismeretelméleti szempontból, miszerint amit észlelünk, az lényegében egyedül a nem-kettős tudat. Értelmezhető szótériológiai [‘üdvtani’] nézőpontból, miszerint lényegileg nincs különbség a Brahman és individuális önmagam között. Ami az advaita vedántát radikálisan megkülönbözteti a többi klasszikus indiai bölcselettől, az a tiszta tudatosságnak mint egyedüli valóságnak az elfogadása. Lényegében az összes advaita megközelítés összeegyeztethető ezzel az eszmével. E felfogás szerint a Brahmannal azonos önmagam a közvetlenül észlelt tudat.”
(Sthaneshwar Timalsina: A “csak tudat” megalapozása)
“A monisztikus saivizmus körülbelül a kilencedik század közepétől bontakozott ki Kasmírban a Siva-szútrák Vaszuguptának történő kinyilatkoztatása után. Legjellegzetesebb ismertetőjegyeinek egyikét mintegy három generációval később vezette be Utpaladéva, a pratjabhidzsnyá iskola egyik fő képviselője. Ez annak az eszméje volt, amit az egyszerűség kedvéért »abszolút énnek« fogok nevezni. A fogalom az egyetlen és feltétlen valóságra vonatkozik, mely egyszerre Siva, önmagam és a tiszta tudatosság mint önmagára reflektáló tiszta énség. Ez a transzcendentális alap, amelyen belül és amelyen keresztül az alany, a tárgy és a megismerési módok körébe tartozó egyetemes és egyéni princípiumok egész sora létrejön, fennáll és megszűnik, olyan folyamat során, amelyben az alap transzcendentális természete magát immanensé teszi, ugyanakkor a transzcendenciába vezeti.”
(Mark S. G. Dyczkowski: Ön-tudat, saját lét, énség)