Márton László: No és hová gurul?

No és hová gurul?

• Üveggolyók. Válogatta Parti Nagy Lajos. Írók Boltja és Barrus Kiadó, Budapest, 2006. 130 oldal, 2480 Ft

Ez az ismertetés kivételesen nem annyira a könyvről és a benne szereplő írásokról, inkább az írások tárgyáról szól. Annyit azért elmondok, hogy kedves, szerethető, szép kis könyv. Jól van összeállítva. Az alkalmi jellegű írásokban a családias szívmelegen kívül műgond is érezhető; a közéjük rakott klasszikus (ma már – sajnos! – klasszikussá vált) alkotások, Mészöly Miklós és Mándy Iván prózája, Petri György versei a kontextusban érzékeltetik egykori frissességüket. Mindazonáltal nem akarok úgy tenni, mintha könyvrecenziót írnék: az írói érdemek és az Írók Boltjának érdemei ezúttal nem választandók szét.
Az Írók Boltja, ez a Liszt Ferenc tér és Andrássy út sarkán, az egykori Japán kávéház helyén található műintézmény decemberben ünnepelte önállóságának tizenötödik évfordulóját. Maga a bolt előtte is működött már, nem a semmiből pattant elő. Szellemisége a nyolcvanas években formálódott ki, és a kulturális közéleti szolidaritás akkori reflexeit, melyek mára igencsak megritkultak, a bolt, illetve annak munkatársai megőrizték és működtetik.
A bolt munkatársai az önállóvá váláskor egy irodalmi díjat is alapítottak, az úgynevezett Üveggolyó Rendet. Ez „egy olyan elismerés” – mondja a jubileumi felolvasóest szórólapja -, „amit a könyvesbolt munkatársai évente adományoznak egy-egy kortárs irodalmi személyiségnek, aki bensőséges kapcsolatot ápol a bolttal”. Mostanáig tizenöt Üveggolyót adtak át, ennek megfelelően tizenöt szerző szerepel a kötetben, vagyis az előszót író Forgách Andrással együtt tizenhat. Érdemes egy félmondatot idézni az előszóból: „ez a guruló üveggolyó a figyelem, tapintat és kedvesség és, ismétlem, szeretet díja, nem a távolságé, hanem a közelségé, a könyvespolcok között lezajló félcsöndes beszélgetéseké, (…) a viszszatérő otthonosságé, olyan földi lényeké, akik olykor félszavakból is megértik egymást.”
Ezek Forgách kulcsszavai. Azt hiszem, vagyunk néhány százan, talán néhány ezren is, írók és olvasók, akik hasonló tapasztalatokról számolhatnak be. (Csak zárójelben: az olvasmányélmény szempontjából sem közömbös, hol szerezzük be a könyvet, miféle találkozások és beszélgetések kapcsolódnak a könyvvásárláshoz.)
Lássuk az Üveggolyó Rend tagjainak kulcsszavait is!
Parti Nagy Lajos azt mondja, hogy „hatalmas kisvállalat”, és hogy „kávéházként viselkedik”. És hogy „valami nagyon civil, noha lobogó dolog, sál, kabát, teavíz, pezsgő”, mármint ezek vagy effélék illenek hozzá. És mindezt megtoldja egy monumentálisan kibontott hajómetaforával.
Tandori Dezső kulcsszava a „gurul”. Vagyis: „időnek nem híja, / nem híja a térnek, / az gurul elébed”.
Györe Balázs drámaian kezdi: „Az Írók Boltja: menedék. Végvár. (Az egzisztencia utolsó bástyája.)” És egy lírai halmozással fejezi be: „Én csak egy közönséges vásárló vagyok, de még az sem, csak látogató, nézelődő, böngésző, ácsorgó, pislogó, kuncsorgó, betérő, bejövő, utcai járókelő, aki akarattal megy be az Írók Boltjába, akár van itt dolga, akár nincs (a legtöbbször nincs), mert vonzza a légkör, a hely, a hely szelleme. Van itt valamilyen varázs. Varázslat.”
Szilágyi Ákos úgy látja, miközben Afanaszjev gyűjteményébe illő mesét kanyarít, hogy az Írók Boltja „rezervátum, menhely, ahol manapság az utolsó írók és olvasók adnak egymásnak titkos találkát, azok, akik már tényleg az utolsókat írják és az utolsókat olvassák”. Ez persze kilencven százalékban tréfa, de ha csupán tíz százalékban diagnózis, a máskülönben vicces mese akkor sem kevésbé drámai, mint Györe Balázs imént idézett erős állítása.
Göncz Árpád, aki egyébként egy műfordításról szóló esszével szerepel, a boltot levélben szólítja meg: „Jó tíz esztendeig ti jelentettétek számomra a kapcsolatot az irodalommal.” Magyarán szólva, ez volt az a hely, ahol a köztársasági elnök feltűnés nélkül önmagának érezhette magát, írónak és embernek.
A mentsvár-motívum Keresztury Tibornál is erős: „Menedékhely a nyomottnak. Az örökös kavarók agorája, a magányosok otthona. Menekültek befogadóállomása, megértésre vágyó lelkek ingyenes szeretetszolgálata. A kisszobába beslisszoló szorongók paradicsoma. A pályakezdők szocializációs terepe, a tűzkeresztség színtere, az első kötettel való vizuális és verbális szembesülés nyilvános fóruma.” A legfontosabbnak persze ő is azt tartja, akár a többi szerző, hogy itt minden megjelent könyv és folyóirat kapható, de erről csak az idézett ana- és euforikus felsorolás után ejt szót.
Balla Zsófia, kissé elégikus hangon így emlékezik: „Az ezerkilencszázkilencvenes évek elején azt hittem, Budapest olyan, mint az Írók Boltja.” Aztán persze, Kolozsvárról átköltözve, tapasztalnia kellett, hogy nem olyan. Ha azóta a város valamelyest mégis otthonossá vált számára, nem kis részben az Írók Boltja révén vált azzá. Nála is az otthonosság a kulcsszó.
Esterházy Péter a „menni a lányokhoz” kifejezés terézvárosi értelmét fejtegeti (mondhatnám, hüvelyezi), majd látszólag szembemegy az előtte szólókkal: „Nem sziget, nem a szabadság kis köre, hanem a normalitás terepe. A hétköznap mint ünnep, ez az Írók Boltja. A munka mint munka.” Azt hiszem, igaza van. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a „nem kultúrmisszió” azt jelenti: dehogynem, és a „csak” – „Erre a csakra hívnám föl a figyelmet” – egyszersmind azt is jelenti, hogy „nemcsak”.
Kovács András Ferenc catullusi – bocsánat, calvusi! – chorijambusokban üdvözli az Írók Boltját: szellemekben – úgymond – nincs nála gazdagabb és szebb hely, továbbá „könyvben, mosolyban s röppenő szavakban sem”.
Nádas Péter azt meséli el, miképp és miért nem kapott vízumot az NSZK-ba 1986-ban. Történetébe azonban azt is beleszövi, hogy: „Az Írók Boltja a diktatúrában a szó minden értelmében az első nyilvános helyek közé tartozott.”
Sándor Iván egy munkaesszét adott a kötetbe. Megírja, milyen az alkonyat a mükénéi tengerparton, ahol egy Labdakidákról szóló film forgatása zajlik majd. Az igazi főhősnő: Iszméné. Az esszé ajánlása az Írók Boltjának várvédőit emlegeti.
A kötet írásaiból az derül ki, hogy az Írók Boltja ma is az első nyilvános helyek, a közvetlenül demokratikus agórák egyike. Itt találkozik a kulturális közélet „kis” és „nagy” nyilvánossága. A kötet írásaiban nincs róla szó (nem is illett volna az ünnepi alkalomhoz), de azért tudható, hogy vannak, akik éppen ezért nem kedvelik az Írók Boltját. Én azonban nem azért írom e sorokat, hogy velük vitatkozzam, vagy meg akarjam győzni őket. Éppen csak annak a reményemnek adok hangot, hogy tíz vagy tizenöt év múlva ugyanúgy lesz mód jubilálni, mint decemberben, és ugyanúgy bejárkálhatok könyvért, folyóiratért, jó szóért, mint manapság. Ha megérjük.

Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító