Szülőhelyükön laknak a könyvek

Az 1920-as évek Budapestjének társadalmi különbségei megteremtették az igényt egy olyan közintézményi rendszerre, amely elmossa a differenciálódásból adódó feszültségeket. Ez az intézmény a kávéház volt, amely sajátos atmoszférájával vendégei elé festette a látszategyenlőség világát. Kávémérésbe járni nemcsak időtöltés volt, hanem életforma is.

Ilyen intézmény volt a Japán, az Andrássy út 45. szám alatt. A hely iskolapéldája a sajátos demokráciával bíró pesti kávéházaknak, ahol gazdag és szegény ugyanannyi joggal élvezhette azt az ideiglenes varázslatot, aminek „belépődíja” csupán egyetlen fekete ára volt.
A kávéházat az 1890-es években alapították, ma az Írók boltja foglalja el a helyét. Nevét Japán porcelánból készült faliképeiről kapta, melyek a századvég gésakultuszát idézték. Később falait a törzsvendégekről készült karikatúrákkal díszítették.
Asztaltársaságait híres írók, költők és a pesti művészvilág képviselői alkották. Olyan nevek fordultak meg itt rendszeresen, mint a Latabár testvérek, vagy Lechner Ödön, aki állítólag, rendszeresen a kávéház márványasztalaira skiccelte fel legújabb terveit.
A „Munkácsy céh” tagjai az Abbáziából pártoltak át a Japánba. Állandó vendégnek számított Színyei- Merse Pál, Ferenczy Károly és Rippl- Rónai József.
Az ifjú karikaturista Pólya Tibor a szó szoros értelmében a Japánban élte le életét. A nap huszonnégy órájából tizenkettőt itt töltött.
A művészek törzsasztala az Andrássy útra néző sarokablakablak mögött volt. Innen kísérhették legjobban figyelemmel a nyüzsgő városi változó panorámáját, ha épp megpihentek a munkában. Szép Ernő 1930-ben így emlékezett a kávéházról:

„Volt egy kávéházunk az Andrássy úton, abban a kedvesebbik időben: a Japán kávéház; fehér majolika falai teli pingálva bambusszal, krizantémmal, vázákkal, álmodott madarakkal. Akik oda jártunk a Japánba, talán messzibb mentünk, mintha Japánba mentünk volna; távolibb exotikum volt ez a kávéház, mint a fehér lótusz, a zöld thea, s az arany Buddha világa: mert a Japán kávéház az ifjúság tündér-hazája volt. – Oda mentem délután, elhanyagolva regényolvasást, lóversenyt, meg szerelmet is néha; a barátkozás szent idejében olyan szent szükséglete ez az életnek. – A Japán asztalnál ültek azok a művészek és műértő jóbarátok, akikből a mai Szinyei Társaság kerekedett. A Szinyei Társaságnak, hogy mindjárt megmondjam, azrét vagyok tagja, hogy képviselve legyenek azok is, akik a hazában nem értenek a képekhez. – Ebben a jelentésemben egy impozáns sokaság képviselőjeként merek a Társaság kedves vendégei elé ülni és itt hangosan beszélni.
Oh, az az ozsonnaidei nagy Japán asztal az Andrássy útra néző tükörablak előtt, amelyről a Pólya Tiborunk pingálta derült csoportképet már őrizetbe vette az Ernst Múzeum; mennyi tréfa esett ott minden istenadta nap, mennyi napsütött históriát meséltek ott a párizsi, müncheni meg nagybányai piktorság életéből; s viták perdültek és szenvedély kürtölt… vallomások lelkendeztek, mikor a byroni szavakkal élve: a mennybe látni sok vidám és tiszta gondolaton át. Igaz, csalódásnak, fájdalmaknak a gordonka hangjai is sötétlettek…
Ma mindenre, a nevetésre, vitára, véleményre, sérelemre, lázadó haragra emlékszik és nem emlékszik az ember, úgy mint egy társaságos est témáira, úgy, mint zenére, amely elhangzott, amelyből vissza-visszajövő hangulat, fel-felébredő echó lesz, míg egy elmúlt ünnep hangzik vissza a lélekben, ifjúság, ifjúság ünnepe, művészet és művészek ifjúsága…”

Herman Lipót festő, aki maga is tagja volt az asztaltársaságnak, úgy ír Lechnerről és Színyeiről, mint a társaság törzsfőnökeiről, akiket megválasztani sem kellett, mert olyan természetes volt vezető pozíciójuk ebben a sokféle egyéniségből összeálló „birodalomban”.
Krúdy Gyula Az utolsó pesti omnibusz utasai című munkájában, ezt vetette papírra a híres építészről:
„Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt.
Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helytfoglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül.”
Az írók általában témát keresni jöttek a kávéházba, menekültek és hajszolták is egyben az életet. Itt magukhoz hasonló emberekkel is találkozhattak, olyanokkal, akiket kivetett magából a polgári lét, vagy ők vonultak ki önként belőle. Megismerhették a pesti éjszaka ünnepelt csillagainak smink nélküli, néha gyűrött arcát. Sehol nem érezték magukat otthonosabban, mint a sűrű kávéházi levegőben, egymás között.
Az írók asztaltársaságának tagjai tehát főleg dolgozni jártak a kávéházba. József Attila, Szép Ernő és Molnár Ferenc rendszeresen a Japánban alkottak, de itt írta szinte összes regényét, az a magyar író, akinek olvasottsága még Jókaiéval is vetekszik. Rejtő Jenő, akit az irodalomtörténet szinte nem is jegyez, állandó vendége volt a Japánnak. Nyarankén hosszú órákon át ült a teraszon, előtte papírköteg meg tintásüveg, és szorgalmasan írta regényeit.
Az Andrássy út másik oldalán, majdnem szemben volt a főleg ponyvát forgalmazó Nova kiadó, amely csak az elkészült kéziratokra fizetett a szerzőknek, soronként.
Rejtő, ha éppen pénz szűkében volt és nem tudta kifizetni a kávéházi számlát, csak letépett pár sort a kéziratból és a főpincérnek adta, ebben már benne volt a borravaló is. A pincér átsétált a Novához, ahol rendezték a számlát, majd a fecnit a már meglévő anyaghoz ragasztották.
Rejtő állítólag a szabójának is hasonló módon fizetett, egy öltöny ára három-négy elkészült oldal volt.
Rejtőn és a már említett írókon kívül Nagy Lajos is rendszeresen a Japánban dolgozott. Menekülő ember című művében például részletes leírást ad a kávéházról és tulajdonosáról egyaránt.

A tulaj, Kraszner Menyhért barátságos és művészetpártoló viselkedéséről mindig is híres volt a Japán. Ő vezette be, például a „javító” kávét, ami a hely különlegességének számított.
Ha egy párnak nem volt csak egy adagra pénze, akkor kértek még a kávéhoz egy kis javítótejet, meg egy kis javítócukrot, így elég volt mindkettőjüknek.
Kraszner nem vette zokon a hasonló stikliket, ettől még nem ment csődbe az üzlet és mindig pontosan tudta kik azok, akiknek szükségük van a segítségre.
Így a kallódó pesti kispolgárok is úgy érezhették, legalább egy rövid időre, hogy nincs különbség köztük és a gazdagabbak között.

Talán Molnár Ferenc fogalmazta meg legjobban a kávéházba járás kényszerének okát. Ami tulajdonképpen nem is ok, hanem okozat. A szegénység következménye. Molnár szerint a polgárság csak aludni jár haza, otthont senki sem csinál kávét magának. „A kávéház – ezzel szemben – vigasztal, ápol és eltakar.”

A híres japán helyén 1960 óta az Írók boltja áll. „Egy sziget az általános tahóságban” – ahogy a bolt magát Esterházy Péter szavaival hirdeti.
Nevét onnan kapta, hogy a ’90- es évekig az Írószövetséggel kötött szerződés alapján a szövetség tagjai 20%-os kedvezményt kaptak a könyvek árából.
A könyvesbolt híres nagy fantáziával berendezett kirakatairól és délután 4-kor kezdődő könyvbemutatóiról, melyeket a boltban kialakított teázóban tartanak.
Miután dolgozói hosszas küzdelem után privatizálták az üzletet, 1992-ben megalapították az „Üveggolyó rend” nevű saját kitüntetésüket, melyet minden évben egy kortárs irodalmárnak ítélnek oda az alkalmazottak szavazatai alapján. Nemcsak irodalmi tevékenységükért, hanem a bolt dolgozóival való bensőséges kapcsolatuk elismeréseként.
Az eddigi díjazottak között van, többek között Parti Nagy Lajos, Tandori Dezső és Esterházy is.

kicsi szőke

2007. 04. 23.