Iskola a tükörben – Képről, testről és nyelvről Ottlik Géza regényeiben

Jelen könyv az ottliki próza kérdésföltevéseit meghallva a történetmondás határait keresi. A recepcióban meghatározó kegyelemtan felőli olvasatot tiszteletben tartva, de a Jakus-Hévízi-féle szkeptikus megközelítéssel kiegészítve teszek föl narratológiai kérdéseket Ottlik Géza nagyregényeinek, elsősorban az Iskola a határonnak, s egy fejezet erejéig a Budának.
Visszaköszön a kovászos uborka, Kehrling Béla teniszbajnok, a Trieszti-öblöt pedig a fiumei gyors idézi fel. S végül visszaérkezünk az iskola terébe, ezúttal csak gondolatban. A gyerekkori nyári reggelből hirtelen az iskolaépület belső terébe kerülünk, ahol először egy jellegzetes és ismerős hang (a szinkópált zongoraszó), majd az alreáli otthonosság, a civil nyelvre lefordíthatatlan tanszerláda zöld fedele merül fel, amiről tudjuk, hogy Medvének válsághelyzetekben is nyugvópontként, kapaszkodóként szolgált ismerősségében, majd a főallé egy jelentőségteljesen rövid hiányos mondatban, aztán a főallén végighaladva a portán keresztül észrevétlenül az alreáli kert kijáratához érkezünk. Ám a tér elhagyása helyett egy belső térbe ugrik vissza az emlékezet, a fogdába, Medve átalakulásának legfőbb terébe, melyet egy hasonlattal összeköt Dsida Nagycsütörtök című versével, ezáltal a másik kulcsfontosságú teret, reggeli elmélkedéseinek és békéjének terét, a kápolnát is felidézi.