17. regény

Régi ismerősünk, Bjørn Hansen, kitöltve büntetését az ullersmói börtönben, hosszú időre nyomtalanul eltűnt az emberek szeme elől. Nyugdíjba menve azonban furcsa késztetést érez arra, hogy kapcsolatba lépjen lassan húsz éve nem látott fiával és annak családjával. Felkavaró látogatásra indul Norvégia belsejébe, és ez a döntése nem várt folyamatokat indíthat el. A főszereplő, Bjørn Hansen történetének fonalát Solstad huszonhét évvel később (a trilógia első része – Tizenegyedik regény, tizennyolcadik könyv – 1992-ben született), 2009-ben vette fel újra, ekkor jelent meg a 17. regény című kötet. E regény a korábbi modernista és szocialista realista korszakhoz képest már az egzisztencialista alkotások sorába tartozik. Egyes kritikusok a regényírás és a regényíró allegóriáját látják benne, olvasása közben sűrűn emlegethetjük Csehovot, Kafkát és Hellert, vagy akár Solstad szintén könyörtelen tollú honfitársát, Ibsent.
„Egyelőre nem mozdult. Egész jó volt a kedve. A fia miatt. Minden felülmúlta a várakozásait, már amennyire voltak várakozásai. A fia immár negyvenéves lett, de Bjørn Hansen azonnal megismerte, pedig a fia alig múlt húszéves, amikor utoljára látta, és nemcsak felismerte, hanem az emlékeiben megmaradt, húszéves fiának erősen feljavított változatát látta benne. Az, hogy a fia érett férfi lett, és felnőttként viselkedik, mindenképpen az előnyére vált, gondolta. Az a merevség és makacsság, amit az apja korábban igen kellemetlennek talált benne, mintha mostanra valamelyest enyhült volna, mintha elhullatta volna az élet útján, gondolta az apa, és ez bizony jó.”