Nem minden háborús áldozat hal meg a harcmezőn. Sok háborús áldozat túléli a háborút – fizikai értelemben. A lélek háborúja azonban folytatódik tovább. A túlélők egész életükön át hordozzák a háború lenyomatait.
Luisa Lang Owen, A bennünk élő falu c. memoár vajdasági sváb származású szerzője kilencéves volt 1945 januárjában, amikor családjával és minden német nemzetiségű falubelijével, aki nem menekült el az oroszok és a szerb partizánok elől, koncentrációs táborba került. Gyerekek, anyák, idős emberek várták haza az évek óta a fronton szolgáló édesapjukat, férjüket, fiaikat, ehelyett azonban a kollektív bűnösség címén egy éjszaka leforgása alatt kellett otthagyni örökre az otthonukat – fegyveres partizánok kíséretében szekerekre pakolva az egész életüket néhány batyuban.
A közel három és fél éven át tartó embertelen lágerélet körülményei között – éhezés, kényszermunka, testi és lelki fenyítés, tífuszjárvány, bebörtönzés – Luisa számtalanszor élte át egy-egy barátja, rokona, hozzátartozója elvesztését. Az a láger, Rudolfsgnad, ahová ő került, több tízezer embernek – köztük jelentős számban elárvult csecsemők és kisebb-nagyobb gyerekek – lett a végső lakhelye, akiknek az elhagyatottság, az éhség, a járványok vagy a zord hideg követelte az életét. Akik dolgozni tudtak – leginkább a fiatal fiúk, lányok és anyák –, ők napkeltétől napnyugtáig a mezőkön vagy az erdőkben végeztek kemény munkát, amelyet férfierőre szabtak. Aktív korú, munkaképes férfi azonban nem volt velük a lágerben; ők vagy nem tértek még haza vagy egyáltalán nem tértek vissza a frontról.