A tejszínről

Leírás:
Németh Gábor A tejszínről című új könyve folytatása és ellenkönyve a nagy sikert aratott Zsidó vagy? című művének. Leginkább tematikusan tekinthető az új elbeszéléskötet az előző folytatásának, hiszen ugyanannak az idegenségtapasztalatnak a körüljárása a mű. Nyomasztó és archaikus részletek, kicsi és nagy dolgok, halálpontos megfigyelések és kikerekíthetetlen történetek.
Részlet a kötetből:
A szűz
A regény hőse, ha elutazna, valami rigid, hűvösen ideges országba menne, jólét, számolatlan hitelkártyák, tartózkodó kávéházak, mindenki csúnya kissé, de mintha szándékosan, cinkos összeesküvésben volna az.
Kitalálni egy halogatható feladatot.
Mondjuk egy fordítás utómunkálatai. Ellenőrizni, hogy vannak azon a nyelven megszokva a felhasznált idézetek. Egy másodrangú szálloda megfelelő szobája, a bútorzat a De Stijl vagy Alvar Aalto modorában. Kilátás egy madárzajos parkra, épp eléggé tágas ösztöndíj, de csak annyira, hogy ne csábítson a végcélokat veszélyeztető könnyelműségekre, esetleg néha kirándulások, százkilométeres körzetben. „Fölségesnek mondható” reggelik családias panziókban, gleccserfény, sötéten is barátságos fenyőerdők.
Két hétre érkezni, és bizonytalan időre ottragadni.
„Ittragadtam, bizonytalan időre.”
Mint egy sürgönyben.
Visszaszokna a dohányzásra.
A cigarettát az úgynevezett Fehér Áruk Boltjában vásárolná, mert újra lenyűgözné a kopárság szikár esztétikuma, nincsenek márkanevek, a fehér egyencsomagolásra egyszerű, nem különösebben divatos betűkkel csak a termék nevét nyomtatták, Rizs, Szappan, Só, Cukor vagy Cigaretta. Fehér dobozka, a szokottnál szélesebb, mert a márkátlanságért cserébe még öt szál jár, összesen tehát huszonöt „koporsószeg”, ahogy otthoni szomszédja mondaná, aki mindenre tud valami idegesítő, állati szellemességet. A cigaretta a szokásosnál valamivel vastagabb, megbízhatóan fehér henger, szűrő nélkül, meglehetősen erős, fekete dohánnyal töltve, a szolíd magánterrorista, aki kiszolgál, egyszer odasúgná, hogy „goloáz”, de mintha beépült ügynök volna, aki fél, hogy lebukhat bármelyik pillanatban. Márkátlan gyufával rágyújtani. A levélkén szociális reklámok buzdítanak a helyes magatartásra, ötleteket adnak, kéretlenül, az összes világnyelven. Virgin. Teach your kid that it is not a dirty word.A word-öt következetesen world-nek olvassa, harmadszorra is, így a „virgin” valamelyest metaforizálódik, és az ajánlatban egyfajta túlzó bölcseleti készségességet, a naivitás erényének túldimenzionálását véli fölfedezni.
„Képzeld, mostanában egyes szám harmadik személyben gondolkodik magáról” – írja majd a második levelében, kicsit még mosolyog a csenevész tréfán, mielőtt a postán araszoló sor végére állna. Hirtelen egy megnyálazott tintaceruza erős képzete, az emlék, hogy soha nem tudta szétválasztani az undort a vágytól; nem volt képes megszokni, hogy az álmosan sötét fémszürke izgatott lilává olvad a nyelve hegyén vagy a nyálas ujjbegy örvénylő bőrredőin. Mikor látott utoljára tintaceruzát. Kié volt az az előző élet, amelyikben a dolgoknak, amikért a szürkén jellegtelen egyenboltokba küldték, még valóban csak nevük volt, mert majdnem mindenből csak egyféle létezett, alig néhány kivételtől eltekintve. Csokoládéból például volt ugyan négyféle, mondjuk, de mindet egyetlen csokoládégyár gyártotta, amely nevével egyszerre utalt a jósorsra és a négerekre, ízre és színre tehát, természetesen véletlenül, persze, de ő pontosan az ilyen véletleneket nevezte magában a dolgok önkéntelen költészetének. Épp itt tartana az emlékezésben, amikor végre sorra kerülne, lenyűgözve nézné a makulátlanra törölt ablak mögött ülő kisasszony szájában az aranyhidat, emigráns, állapítaná meg nyomban, mintegy önnyugtatásul, másképp ez a merénylet nyilván nem volna lehetséges ezen a tájon, mindez csak a nyugodt államokra jellemző korlátlan tolerancia jele, mégsem kötelezhették a nőt teljes fogrekonstrukcióra az állampolgárság kecsegtető ígéretével, teszi még hozzá, végképp elhűlve saját kíméletlenségétől.
A délelőttöket a Nemzeti Könyvtárban töltené.
A maguk nemében tökéletes szolgáltatások.
Sérthetetlen csend, illetve csak a szükségszerű mozdulatok neszeivel sebezhető, épp, mint egy műtőben, a tálcára csörren az elhasznált érleszorító csipesz, ez még meg van engedve, ilyesféle zajocskák. Minden emeleten négy fénymásoló, készséges alkalmazottak, délután négy felé egy megejtően szép, rézsutos fénysáv, azok a bizonyos táncoló porszemek, porszemtánc, mindennap, megunhatatlanul.
„Szépen halad és kissé unatkozik.”
Szépen haladni, aztán fölvenni az utolsó kenetet.
Ebéd egy közeli piacon, fél három körül, „valami hideg”: gorgonzolára emlékeztető kéksajt, némi péksütemény, és két pohár sör, soha nem egy korsó, meg kicsi, erős hagymaféle, amit olajos ecetben tesznek el, láthatóan büszkén, négyszáz éve ettől tüsszögik végig a húsvéti ebédet, és azt hiszik, más meg se bírná szagolni, lakna bárhol az egész világon.
Így telne ott az élet.
Ám jönne egy nap: előbb zuhanyozás közben a fémes és szikár íz, aztán a reggeli kávéban a forró tej összerándult fölének furcsa csomócskái, majd a különös tekintetű vadászkutya a hallban – megannyi előjel, mi végül arra késztetné, hogy az utolsó pillanatban eltérjen a megszokott útvonaltól, s céljául a Nemzeti Könyvtár kétségtelenül méltóságos épülete helyett az Ismeretlent válassza.
Egy mellékutcába fordulna be, találomra, s mindjárt a harmadik ház helyén foghíj várná, pedig errefelé, a képtelenül magas telekárak ismeretében, az efféle hanyagság nagy biztonsággal kizárható. A telket azonban nem az otthon megszokott olajos gazcsomók, törött üvegek, építkezési hulladékok, kutyaszar és mosógépalkatrészek borítanák, hanem egyenletesre nyírt, dúsan ragyogó pázsit, a harsogó, nedves zöldet sehol sem sebezné más szín, sem tétován kinyíló pitypang, valami kedvesebb gyom halványkék virága, vagy akár elhajított nejlonzacskó.
És mégsem volna semmi nyom, hogy a földdel bárkinek bármiféle terve lenne.
Állna a pázsit közepén.