1990-ben egy — francia és német közönségnek szánt kötetben — az alábbiakat írtam:
A hatvanas évek elején e szigorú arc (mármint a kortárs kultúrpolitika — H.I.) mind szívesebben öltötte magára az atya, némelykor a cinkos maszkját. Ez időben jelentkezett egy, az évtized közepére-végére rendkívül élénkké váló, majd a hetvenes évekre anakronisztikussá és modorossá szomorodó tendencia, melyet sokáig – a valódival szemben – a „magyaros” progresszióként értékelt a hivatalos, de az engedékenységgel szívesen el-eljátszó művészetpolitika. A dél-magyarországi kisváros, Hódmezővásárhely a századforduló óta adott lehetőséget művészeknek — afféle magyar Barbizonként —, hogy realista műveket alkossanak. A hatvanas évek elején e hagyományok felújultak, s az ideköltöző, a főiskolán frissen végzett művészek egy sajátos látásmódot alakítottak ki. A naiv művészet, a mexikói monumentalitás és a kisrealizmus elegyét keverték ki, s ez — a társadalmi elkötelezettségre s az arc vonásaira aggodalmasan figyelve — megszülte az úgynevezett vásárhelyi iskolát, a magyar „újrealizmust”, melynek persze az e korban virágzó francia nouveau realisme-hoz semmi köze sem volt. A vásárhelyi iskolával szemben — s ugyancsak ellentéteként az elhivatalosodó posztimpresszionista látványfestészetnek — a magyar avantgárd harmadik hulláma is megindult.
Véleményem, főként kiragadva a teljes szövegből és önmagába zárva, sommás és leegyszerűsítő, ám a hetvenes évek elején-közepén szerzett személyes tapasztalataimon alapult, s megfogalmazásával egy művészettörténeti/szociológiai — helyzet vállaltan — fekete-fehér leírására törekedtem.
Tóth Károly éppen ellenkezőleg, előítéletektől, a korszellem súlyától függetlenül, plasztikusan mutatja be a vásárhelyi iskola történetét; könyve objektív, dokumentum értékű munka. S mint ilyen, fölöttébb alkalmas arra, hogy a 20. századi magyar művészet egyik porral lepett színtere — új megvilágításban — érvényes képet kapjon.
Hajdu István