Amíg a füst el nem enyészik

„Közhelyszerű tény: a magyarországi lakosság jelentős száma úgynevezett aprófalvakban lakik. Ebből következik, hogy sokak számára ismeretlenek a más megyék viszonylag távoli települései. Jómagam sem voltam kivétel, hiszen huszonéves korom elejéig – élvén az északi térségben – mit sem tudtam a dunántúli Vasszilvágyról. Így volt ez 1964 végéig, ’65 elejéig amikor jó sorsom és a Nógrádban akkoriban indult napilap stílusosan szólva „összeboronált” Tóth Elemérrel, aki Szombathelyről, illetve a várost körülölelő vidéki környezetből érkezett főállású újságírónak, én pedig elkezdtem úgymond külsőzni. Az évtizedek során munkakapcsolatunk ilyen-olyan irányba változott, de a minősége, tartalma egyértelműen elmélyült, több mint kollegiálissá nemesedett. Tőle hallottam először Vasszilvágyról, megismertem a szerkesztőségbe is belátogatott édesanyját, sőt néhány éve, amikor szülőfaluja díszpolgára lett, írtam is az eseményről csakúgy, mint korábban a könyveiről, verseiről. Ahhoz képest azonban, amit itt, a nógrádi megyeszékhelyen átéltünk közösen, ez idáig keveset tudtam a vasi kistelepülésről. Jelen kötet alapjaiban változtatta meg ezt a helyzetet, miután a felidézett élmények beavattak egykori munkatársam odakötődő gyermek- és ifjúkorába. Immár az is kiderült, amit soha nem kérdeztem meg, hogy miért használja a Bódi előnevet a Tóth előtt. A visszatekintés minden sorát nagy érdeklődéssel, sőt élvezettel olvastam még annak tudatában is, amit a szerző nem indokolatlanul fogalmazott meg: „Az emlékezés olyan mint a sarki fény, amit egyszer Grönlandnál láttam, bámulatosan illékony…”
Dr. Csongrády Béla ny. lapszerkesztő