Árvajel

Minden nagy mű világteremtő erővel bír -pont, ahogyan az Árvajel is. Lehetne egy generáció (X) regénye, lehetne az elmúlt évtizedek felmutatása és kritikája, egy város krónikája (neve is van: Budapest), egy ország folyamatos kisiklásának vagy lecsúszásának története, de ez mind csak a felszín. Az igazán fontos dolgok ugyanis bent, az ember(ek)ben történnek, az agyban és a szívben. Amit ez a könyv elmesél a családi, baráti és párkapcsolati traumákról, de örömökről is, az a maga abszurd módján a teljesség érzetét kelti. A kendőzetlen, fájdalmas, kegyetlen, mégis olyannyira vágyott teljességét.
Az egyszerre eksztatikus és hidegfejű analízis olyan pszichológiai mélységeket tár föl, hogy minden viszolyogtató tulajdonságuk ellenére az olvasót valósággal foglyul ejtik a szereplők – elsősorban és legfőképp a narrátor – testi észleletei, tudati képzetei és hallucinációi. Szándékolt underdog pozíciója, állandó határsértései, lelki destruktivitása éles ellentétben áll szerteágazó tudásával és nyelvi tudatosságával: így teremti meg azt az alapvető feszültséget, amely az első betűtől az utolsóig kitart. Mintha búvárruhában ereszkednénk az egyre veszélyesebb és izgatóbb mélységek felé.
Hogyan lehet ennyire lefokozott élete annak, aki mintha mindent tudna? Alulnézetből hogy lehet ilyen szédítően magas perspektívát elénk tárni? Törmelékekből, szemétből, véres rongyokból hogyan lehet ilyen lenyűgöző katedrálist emelni? Az iszonyatból, félelemből és kíméletlenségből hogyan lehet mégis katarzist kicsikarni? A válasz itt, e lapokon olvasható.