KATEGÓRIA KIVÁLASZTÁSA
Blaise Pascal az Én-t gyűlöletesnek nevezi: „Le moi est haïssable”. Két döntő vonását abban látja ugyanis, hogy az Én egyrészt a mindenség középpontjába helyezi magát, másrészt minden más Én-t ellenségének tekint és zsarnokukká szeretne válni. Már ez a két vonása elég lenne ahhoz, hogy szabadulni próbáljunk e belső kozmoszunkban rejtőzködő „fekete lyuk” – az Én − vonzásköréből. Ahány líriai vers annyi szabadulási kísérlet: kitörés az Én börtönéből; kigyógyulás az Én betegségé- ből; kilábalás az Én sivatagából; menekü- lés az Én gravitációs erőteréből – kinek melyik metafora kedvesebb. Mert – ahogy Simone Weil írja szinte folytatva Pascal gondolatát − „amit »Én«-nek hívunk, abból semmi olyan energia nem fakad, amely fölemelne. Kivétel nélkül minden, ami ér- tékes bennem, máshonnan származik, nem belőlem, s nem is ajándékként, ha- nem kölcsönként, melyet folytonosan meg kell újítani. Kivétel nélkül minden érték- telen bennem; és a máshonnan kapott ajándék is értéktelenné válik, mihelyt ki- sajátítom.” Valamennyi Én-nek azonban elkerülhetetlenül maradnia kell bennünk.
De mennyinek? Annyinak, amennyi ele- gendő ahhoz, hogy lemondjunk az Én-ről. Ez a nyolc éven át hétről-hétről, napról- napra vezetett verses sivatagi napló végső összegzésben egy Én lerombolásának naplója. Ahány vers, annyi lerombolt Én, annyi szabadulás, annyi kigyógyulás. De nem önmagunk – az Én −, hanem a világ kedvéért. Nincs más választásunk, mert ha az Én gravitációs ereje minden más erőnél nagyobb lesz – márpedig a globális civilizáció efelé halad −, elkerülhetetlenül be fogja szippantani az egész világot: „Törekvéseink két határértéke: lerombolni az ént a mindenség kedvéért vagy lerombolni a mindenséget az én kedvéért. Aki nem tud semmivé válni, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy elérkezik egy pillanat, amelyben önmagán kívül minden más megszűnik számára létezni.”
(Simone Weil)
