Fejlődő létrontás és örök hagyomány

Amennyiben a tradíció az eredetről és a kezdetről szóló feltétlen bizonyosságot jelentő tudás, valamint ennek fenntartottsága a világban folyamatos átadással, annyiban a világot a tradicionalitás élteti: a tradíció a világ Fénye. Ha egy világból a tradíció végül minden lehetőségek ómegájaként maradéktalanul eltűnik, akkor az a világ elérkezik a véghez, ezt azonban egy többé-kevésbé hosszú lezáródási időszak előzi meg, az illető világ megnyilvánulásának utolsó szakasza, amelynek alapvető jellegzetessége, hogy mindinkább háttérbe húzódik a tradíció; pontosabban a szóban forgó világ – az egyre perifériálisabb lehetőségek involutív és folytonosan gyorsuló kibontakozásával párhuzamosan – mindjobban elfordul, eltávolodik a metafizikai középponttól, vagy, ami ugyanaz, a kezdettől és az eredettől, miáltal a tradíció fényét egyre kevésbé képes érzékelni, és elsötétedik. A tradíció azonban – mintegy önnön hiányaként – a fokozódó dominanciát megvalósító tradícióellenesség és ellentradicionalitás korában is jelen van. Ez a hiány a lét és a tudati területek egyre nagyobb fokú megmérgeződésével és elsötétülésével áll összefüggésben, miként az – a jelen világciklust tekintve – napjaink anyagi civilizációjában mind a „külső”, mind a „belső” világ tekintetében folyamatosan és növekvő intenzitással megmutatkozik.
Második, átdolgozott és javított kiadás.