A beszélgetés művészete a legnagyobb művészet”, mondja Christian Bobin. Bartusz-Dobosi László legújabb könyve azt tanúsítja, hogy művészien beszélgetni a teremtéssel is lehet – ha az a kert misztériumában ölt alakot. Mert a természet mint megtestesült transzcendencia jelenik meg a Grafit és fűszál írásaiban, ezekben a műfajilag is leleményes teremtményekben. „Esszémeditációk”, olvassuk az alcímben, és nem csalódunk: az elmélkedő hajlam rendre önátadásba fordul, az értekező gondolatiság beleérző sugallatokig hat.
Impresszionisztikus látásmód és tündérmesei prózanyelv értesíti az olvasót arról, hogy a kertrendezés lelkigyakorlat is lehet; hogy az udvari lét misztikájához csak udvarra van szükség; hogy a táj a kertbe tér haza – és a tér a kertből vesz ihletet a magassághoz. Toldás mindez a Szent Ignác-i hagyatékhoz; miközben már a fölirat kapcsolatos mellérendelése előzékenyen tájékoztat arról, hogy a grafit és a fűszál, azaz az ember és a vegetáció (avagy a földi artisztikum és Isten művészete) egymást támogató társak a lét szakadatlan újraalkotásában.
Fölszíni rétegeiben egy kertépítés krónikája a kötet, de kiderül csakhamar: a kertészt is építi a kert. Hangok, csöndek, színek és fények évszakos varázsmutatványai közt az ember árnyéka is világítani kezd, egy művelődéstörténetbe ágyazott spiritualitás jótékony jegyében.
Kortárs irodalmunk biopoétikai hangoltsága és az ökológiai válság mindennapjai sajátos időszerűséget kölcsönöznek a kiadványnak. Ám a Grafit és fűszál csak látszólag a kert – valójában a belső kert könyve.
Mi Atyánk, aki a szirmokban vagy: jöjjön el a te kerted!
(Halmai Tamás)