Meseszag

Egy író igazából nem engedheti meg magának, hogy felnőjön, amolyan szakmai ártalom ez, vagy alapkövetelmény, attól függ, honnan nézzük. Történeteket, meséket fabrikálni gyerekes dolog, még akkor is, ha komolyan vesszük a feladatot. (Mondjuk, másként nem érdemes.) Szekrényes Miklós azon szerencsés írók egyike, aki úgy nőtt fel, hogy nem nőtt fel, és aki azt is tudja, hogyan kell ezzel az adottsággal – jó, nem kertelek: tehetséggel – élni. Mély empátiával és nem kevés humorral fordul meséiben szereplő hétköznapiságukban is különös figurák felé, akik mellesleg nagyrészt gyerekek. Az ő életük torokszorító pillanatait mondják el ezek a történetek, de nem kell feltétlenül óriási dolgokra gondolni, csupán a gyerekkor rejtélyes mélységei tárulnak fel. Szekrényes nem nagy narratívákban gondolkodik, hanem azt írja meg, ami a nagy történetek után megmarad az emberben. Nem a mese a fontos, hanem a szaga, ez a megfoghatatlan valami, ami akkor is velünk marad, amikor a szavak már elillantak. Szekrényesnek nagyon jó szimata van: a leghajmeresztőbb történetet is elhisszük neki, és teszi mindezt úgy, hogy közben mesévé szelídíti a hétköznapok borzalmát, és így elviselhetővé – mondjuk ki: izgalmassá – varázsolja a történetek valóságát. Ez nem egy illatos kötet, hanem szúrós, nem ringat el, hanem gyomorszájon vág. A »meseszag« álca – a szelíd cím kemény történeteket takar, amelyek elolvasása után bele kell törődnünk, hogy hiába ragaszkodunk foggal-körömmel a gyerekkorhoz, hiába próbáljuk kicselezni a felnőtté válást, nincs mese, előbb-utóbb meg kell adni magunkat. Vagy felcsapunk írónak.
Totth Benedek