Nem tart örökké

Valami bűzlik az agyködös Albionban, Cecil és Otto úrfi nemesi kúriájában… Talán a könyvtárszobából jön a szag, ahol egy vitrin halott hírességek ujjait rejti? Netán a gyerekszobából, ahol egyre csak gyűlnek a felboncolt szexbabák? És ezek még csak nem is a legfurcsább dolgok ebben a bizarr családi fészekben. Gyanúsan sűrűn cserélődik például az udvartartás: ez nem a Csengetett, Mylord?, itt bármikor lángra lobbanhat a lakáj, kieshet az ablakon a nevelőnő, vagy agyoncsaphatja a csillár a komornyikot. Időről időre beugranak látogatóba az ifjú fivérek levelezőpajtásai is a közeli elmegyógyintézetből. Apu viszont csak nem akar felbukkanni – nyoma veszett, miután anyuval sétálni ment a „kísérteterdőbe”. Márpedig a családi vállalkozást valakinek folytatnia kell, így hát Cecil előtt megnyílik a lehetőség, hogy új szintre emelje cselédirtó üzelmeit és perverz játékait…

Őrült ötletek és sokkoló jelenetek, gyilkos szatíra és sötét humor – vérbeli Palahniuk-sztorit kapunk tehát, amely egyszersmind olyan, mintha a Gépnarancs találkozna az Amerikai psychóval (és „kedvüket töltenék” egymáson). A Nem tart örökké kegyetlen és kegyetlenül szórakoztató emlékeztető arra, hogy végső soron mind csak gyámoltalan bébikenguruk vagyunk ebben az életnek nevezett szadista természetfilmben.

„Nem számít, ki mit csinál. A ragadozóknak ragadozniuk kell. A prédákat meg kell prédálni. Az ember nem kívánhat többet, mint hogy olyasvalaki prédálja meg, aki rendesen végzi a dolgát.”