KATEGÓRIA KIVÁLASZTÁSA
Turai Laura új verseskötete újra ősi titkok nyomába szegődik. Nem is versek, inkább sóhajtöredékek ezek a szövegek. Töredelmes alaktanuk és képhalmozó sűrűségük is innen származtatható. Az anyaság misztériuma, a kapcsolati szenvedély, az istenkívánó lelkület „a szemérem szikláin túlról” (E lucevan le stelle) szólítja meg az olvasót.
„Fekete hóvirág” (Penge) sem hökkent ki magunkból, ha „lábadozó hegyormok között” (Ne hagyj) járunk; s „hollómagány” és „bábavér” (Halhatatlan kertben) éppoly bizalmas körülmények ebben a versvilágban, mint „az anyaméh örvényei” (Nimród) vagy „a borostyán bízó izmai” (Borostyánfelhő).
Itt csillagok árnyékában démonok fénylenek föl; a szavak félálomi lebegése elégikus eksztázisnak adja át magát; a lírai én egyszerre mitikus múltak és misztikus jelenek alanya: „Ki vagy te? / S ki vagyok én? Nyomunkban / ősi tanítások. Nem biztos, / hogy lovad gyorsabb, mint énekem / az elnehezülő szélben.”
S mit érdemes tennünk, ha „őskutakból ömlik tűz”? A válasz kézenfekvően nagyszabású: „kiülni a tetőre tűző napra, / hogy leperegjen minden sár” (Zsoltár) – „s a rend / kis sugarakban fényes világokat / teremt” (A rend).
Halmai Tamás
