„Apának olyan arca volt, amit Arvid szeretett nézni, de ami ugyanakkor nyugtalanította is, mert ez nem egyszerűen csak egy arc volt, hanem egy üregekkel, árkokkal barázdált erdei szikla is, legalábbis, ha sokáig nézte hunyorítva. Az ember nyilván kissé ideges lesz, ha az apját nézi, és a feje helyén egyszer csak ott van egy jókora szikla!”
Az 1960-as évek elején járunk, a hidegháború nyomott légkörével sújtott Norvégiában. Per Petterson későbbi műveinek ki-be járó hőse, Arvid Jansen még csak hatéves kisfiú, akit olykor rémálmok gyötörnek. Arvid lassan, óvatos léptekkel kaptat a kamaszkor előtte magasodó baljós hegye felé. Még nem érti teljesen, de az apró mozaikokból már kezd összeállni számára a világ.
Szülei munkások. Osló külvárosában élnek, apja cipőgyárban dolgozik, dán édesanyja takarítónő. A mára világhírűvé lett norvég író debütáló regényének középpontjában az apa-fiú kapcsolat áll. Per Petterson a tőle megszokott finom ecsetvonásokkal, borongós északi színekkel festi meg a gyermekkor összetett portréját. Műve sallangmentes, szikár nyelvezettel megírt – akárcsak Hemingway, Petterson is kerüli a felesleges díszítéseket. A sorok között, a felszín alatt kimondatlan érzések és fájdalmasan őszinte, mégis megértő, szeretettel teli történetek sejlenek fel. Így, a maga pőreségében tárul fel előttünk az EMBER zavarba ejtő sérülékenysége és a kapcsolatok kusza pókhálója.


