„Nemzedékének egyik legjelentősebb költője” – írta az akkor hetvenöt éves Várady Szabolcsról nemzedékük egyik legjelentősebb kritikusa, Radnóti Sándor. „Veszedelmesen kész költő” – ez pedig Vas István véleménye volt a költői készségeknek már gimnazistaként teljes birtokában lévő fiúról.
„Vannak fiatal költők, akiknél az indulás, illetve a saját hang megtalálása ahhoz a felismeréshez kapcsolódik, hogy nem tudják folytatni az előzményeket” – ezt pedig maga Várady Szabolcs írta, ötven éve, Tandoriról, de meglátása a saját költészetére nézve is találó. Hiszen éppen az életgyakorlatként felfogott (első könyvének címére emlékezve: Ha már itt vagy) költészet folytathatatlansága (a másodikéval szólva: Hátha nem úgy van) vagy folytathatósága (a gyűjteményes kötet címét idézve: A rejtett kijárat) az ő nagyszabású lírájának tétje.
Természetes hát, ha az ezzel a kérdéssel számot vető költő olyan helyekre akar aztán verset írni, amelyekről nem gondoltuk volna, hogy ott vers – még, már vagy egyáltalán – lehetséges. (A legutóbbi kötet címét az ünnepi alkalomból egy felkiáltójellel kiegészítve: De mennyire!)
Várady Szabolcs nagyszerű új darabokkal gyarapított válogatott versei arról tanúskodnak, hogy szeretett mestere alighanem tévedett, mert nyolcvanévesen sem kész, lezárt horizontú alkotói alkat. Költészetének jelentősége pedig messze túlmutat saját nemzedékének határain.
Kőrizs Imre