Végjáték / Naplóromok

Összeszorult a gyomrom, miközben Eörsi István Végjátékát olvastam. A halál torkában fogant irónia csak még elviselhetetlenebbé teszi a lesújtó véget. Pedig talán semmi sem annyira Eörsi, mint ez a szöveg. Persze, ott van a börtönkönyve, az Emlékezés a régi szép időkre, de tudta, hogy a börtönt túl fogja élni, így akár humorral is felfoghatta az éppen aktuális sorsát. Itt viszont azt tudta, hogy nincs visszaút. Hogy éppen örök (és megrögzött) optimizmusának forrása, a „biológia” hagyja cserben. De hogy ez a „biológiai optimizmus” nem felvett szerep volt, hanem Eörsi maga, épp ez a szöveg bizonyítja. Önmagához maradt hű, amikor a közeli halál tudatának és a rengeteg szenvedésnek fittyet hányva, állapotához, „Leukémia kisasszonyhoz” és egész környezetéhez humorral és iróniával viszonyulva megírta ezt a betegségkrónikát.
Mihancsik Zsófia

Tizenöt éven át csaknem minden műve egyik első olvasója, technikusa, postása lehettem. Nem akármilyen ajándék. Gyakran általa tudtam meg, hogy vagyok. Nem, nem voltam ezzel egyedül.Nyugtalan és szórakoztató volt minden mellette eltöltött pillanat. Védett vagy támadott, sohasem védekezett. Miután már „nem volt” (2005 júniusától október 13-áig!), amikor már csak biológiai értelemben, és csak önmagát pusztítva maradhatott saját maga, a „végjáték” alatt sem lehetett más, mint egy idegen földön küzdő, ezen az idegen földön küzdő patrióta nyugtalanság.
Igazán nyugtalanító vele együtt élni csak a halála után lett. Amikor nélküle, de általa kell láthatóvá mozgósítanunk a tiszta lelkiismeretet.
Kőrössi P. József