KATEGÓRIA KIVÁLASZTÁSA
Molnár Zoltán új fotóesszéje remek példa arra, hogy az úgynevezett hideg és szenvtelen dokumentarista nézőpont, valójában milyen végletesen elvont formai absztrakciók és mélységes szellemi dimenziók feltárására képes a fotóművészetben. Hogy ezek a képek Budapesten készültek – leszámítva néhány emblematikus helyszínt vagy jellegzetes épületet – egyáltalán nem magától értetődik. A reprezentatív budapesti látványokat szinte tökéletesen felül írja a képek stílusának egységesen feketébe vesző sötét látomása. Egy olyan – tán sosem volt – emberszabásúbb világ emlékeit kutatja, ahol még nem föltétlenül volt minden fűszál halálos ellenség. Nem romok között jártunk, az emberi létezés még nem egyetlen vad zuhanás volt a semmi felé. E rémisztő metafizikának ugyanakkor nincs semmiféle konkrét politikai dimenziója, minden nagyvárosok esendő kiszolgáltatottjai iránti őszinte szolidaritás az üzenet. Amíg ilyen reménytelen mélyvilágok mellett megyünk el naponta az utcán egyre elszántabb közömbösséggel, addig bizony ők az egyetlen keserű igazság.
Miltényi Tibor
Zoltán Molnár’s latest photo essay exemplifies how the so-called detached and emotionless documentary approach in photography can explore extreme formal abstractions and profound conceptual dimensions. It is by no means obvious that these photographs were taken in Budapest, except for a few emblematic sites or distinctive structures. The images have a dark visual aesthetic that fades evenly into black, almost completely obscuring the representative Budapest sights.
He delves into recollections of a more humane world, one that may not have ever existed, where not every blade of grass was inevitably a mortal enemy. We were not wandering through rubble, and our existence was not yet a wild plunge into nothingness. Nonetheless, this terrifying metaphysics lacks any special political dimension; the message is one of genuine solidarity with the frail and vulnerable individuals in all big cities. Because as long as we continue to traverse such bleak abysses on the streets with ever more desperate indifference, they will remain the only harsh reality.
Tibor Miltényi
