A zsarnokság szépsége

Leírás:
Mint ismeretes, a totalitárius eszmekör kontextusában kettős elv szervezi a művészeti gyakorlat és az esztétikai megítélés folyamatait: egyfelől a szabadság, másfelől az ön- és mások általi korlátozás elve. Tanulmánykötetünk azt mutatja be, hogy a kommunista, illetve a fasiszta ideológiák terhelte diskurzusokban miként érhető tetten ennek a kettős elvnek a működése a művészeti produktumok szerveződésében, létében, illetve a produktumok és gyakorlatok esztétikai megítélésében. Az egyes elemzések mindenekelőtt azt a kérdést tartják szem előtt, hogy a művészi teremtő szándékban per se benne rejlő szabadság hogyan viszonyul a kisajátító-diktatórikus eszmék korlátozó mechanizmusaihoz, s ezzel összefüggésben azt is, hogy autentikus és maradandó műveknek tekinthetőek-e az előírt és elvárt ideológiák mentén „megtermelt” alkotások.
A kötetben nemcsak a magyarországi bölcselettudomány meghatározó gondolkodói, filozófusok és esztéták szerepelnek tanulmányaikkal, hanem irodalmárok, művészettörténészek, építészet-, film- és színháztudománnyal foglalkozó kutatók is. A szerzők között találjuk többek között Heller Ágnest, Vajda Mihályt, Radnóti Sándort, Angyalosi Gergelyt, Radics Viktóriát. Az értekezések egy része a képzőművészetre fókuszál (van, amely kifejezetten a kommunizmus magyarországi művészetére, például az 50-es évek magyarországi szocreál festészetre és szobrászatra; és van olyan is, amely átfogóan vizsgálja a totalitarizmusok művészetét). Különösen hangsúlyos, már csak a gazdag képi illusztráció okán is, az az építészeti blokk, amely többek között a Harmadik Birodalom építészeti programját mutatja be és elemzi (például a birodalmi építész, Speer munkásságát), valamint a múlt dekonstruálására történő ezredvégi kísérleteket (többek között Daniel Libeskind gondolatainak elemzésén keresztül). Izgalmas képet kaphatunk a kötetből a magyar irodalom szocializmus alatti évtizedeiről is, továbbá betekintést nyerhetünk a magyar színházi élet 60-as, 70-es éveinek alternatív törekvéseibe.