Antifilozófusok II. – Radikális gondolkodás a művészet tükrében

„Emlékszem, egy nagypénteken a San Rufino udvarára mentem, amikor a húsvéti ünnepeken vándorszínészek érkeztek Assisibe, hogy előadják a Passiót. A férfi, aki a Krisztust alakította, zihálva vitte a keresztet, majd eljátszották, hogy keresztre feszítik, és piros festéket öntöttek kezére és lábára, ekképp utánozván a kiömlő vért. Mikor szívet szakasztóan felkiáltott, »Éli, éli, lamá szabaktáni!«, szememből patakzott a könny. A férfiak sóhajtoztak és jajongtak; az előadás véget ért. Azután a színész eljött a házunkba, és anyám vacsorával kínálta. Nevetni és tréfálkozni kezdett, és langyos vizet hoztak neki, hogy lemoshassa magáról a festéket. Kicsi voltam, még nem értettem. »Hát nem feszítettek keresztre?« – kérdeztem tőle. Nevetett. »Nem, fiam, nem. Mutatvány volt, játék… érted? Csak eljátszottam, hogy megfeszítenek.« Elöntött a harag, és belevörösödtem. »Vagyis csaló vagy!« – kiáltottam rá. Anyám azonban a térdére ültetett, és így szólt: »Nyugodj meg, gyermekem, túl fiatal vagy még ahhoz, hogy megértsd.« De most már felnőttem, Leó testvér, felnőttem, és értem, hogy miről van szó. Ahelyett, hogy megfeszíttetnék, egyszerűen csak gondolkodom a keresztrefeszítésről. Lehetséges, Leó testvér, hogy mi is színészek vagyunk?”
Nikosz Kazantzakisz