Anya meghalt?

Egy lázadó fiatal nő faképnél hagyta a családját, és meg sem állt egy másik kontinensig, egy másik életig. Eltelt harminc év, nem volt jelen apja betegségénél, halálánál, temetésén, nem ismeri húga gyermekeit. Családja nehezteléséből, dühéből lassan idegenség, hamu alatt parázsló gyűlölet lett. Hogyha harminc év után tékozló gyermekként megpróbál visszatérni anyjához, vajon újra tud-e éledni a szülő-gyermek viszony? Vajon feltámad-e az ősi, zsigeri, ösztönből fakadó szeretetkapcsolat? A regény tökéletes képet fest a generációs traumáról, hitelesen ábrázolja, hogyan jelöl meg bennünket a gyerekkor, hogyan vándorol át a fájdalom szinte akadálytalanul egyik generációból a másikba.
„Anya mindig hosszú ujjú blúzokat, ruhákat, szvettereket viselt nyáron is, soha nem strandolt, soha nem viselt fürdőruhát vagy bikinit. A bal alkarján halvány fehér csíkok húzódtak. Néha megengedte, hogy a vécé tetején ülve nézzem, ahogy Ruthot fürdeti, akkor láttam, de azt hittem, hogy azok a csíkok természetes jelenségek, anya természetes elváltozásai, természetes díszei, mint a vörös haj, a szeplői, melyek úgy szóródtak szét az arcán, mint a csokoládépor a kapucsínón. Vékony, fehér csíkok húzódtak végig az alkarján, mint egy finom fonalszövedék, azt hitte, nem látom, és csakugyan, a konyhában, a nappaliban vagy a szabadban nem is láttam soha, a kertben sem nyáron, anya minden blúza, minden ruhája hosszú ujjú volt, de eddig nem értettem, miért, egészen mostanáig nem értettem, minek az eredményei voltak azok a fehér csíkok.” (Részlet a regényből)