Bárca

Gaál-Nyeste Katalin nem (a címmel sem) finomkodik, rögtön az arcunkba csap: a női létezés átszexualizált bugyraiba ereszkedünk alá ezekben a Tar Sándor-os hangulatú mininovellákban. Nehéz eldönteni, prózát olvasunk vagy verset. Bár ezek novellácskák mind lírai lüktetésű szövegek, átütő erejüket, miképp a szerző Bőr kötetében (2023) is, a váratlan nézőpont- és regiszterváltások adják. A merülés a női tudatalattiba, az emberi sors mélységeibe mindenféle védőbizbaszok, vagyis kontextus és történetek nélkül. Amikor a nők a seholban vannak, ernyedt tudatállapotban vetnek számot saját sorsukkal / sorstalanságukkal.
Gaál-Nyeste Katalin, a kortárs irodalom nemrég felfedezett fenegyereke (lehet-e ezt a szót nőnemre fordítani?) a párkapcsolatok abszurdításáról, a kiszolgáltatottság, a magány, a személytelenség elkerülhetetlenségéről beszél. Szövegeiben popkulturális zagyvalékok keverednek balladás mélységű sorokkal, epigrammaszerű, már-már káoszosnak ható szövegmorzsákkal (Én elnyellek téged, te lenyeled ezt tőlem). A két jól elkülöníthető elbeszélő hang dacára nincsenek ,,hősök” a szövegekben, bárkiből lehet bárki és bármi, hiszen lánya/fia, unokája, nője/pasija vagyunk a többi embernek. Ugyanúgy, mint akárki. Mint bárki. A vérvonal olyan, mint egy kis fagurigán a spárga. Oda kötöm, ahova szeretném. Vagy ahova mások kötnek. Istenem, mikor lesz, van, volt vége? Soha. Talán soha.