Elpergő évek

Szerencsés ​ember vagyok.
Bár fiatalságom nem a legjobban kezdődött. Amikor a csehszlovák bevonulás miatt 1968-ban némi kifogásokat hangoztattam, feljelentettek izgatásért. A l.-i rendőrségen. Óráimat elvették, lényegében nevelőtanári állást kaptam. Mint kezdő tanár, apa, családfő. L.-ből Budapestre menekültem, de priuszom mindenhova elkísért. Vissza kellett térnem Zalaegerszegre, ahol megbocsátott a politikai rendőrség. (Az irodalom már nem segített.)
Miközben velem ilyen kis atrocitások történtek, antológiánk, az Elérhetelten föld a megjelenés felé hajózott. És 1969-ben megjelent. Ismert szerzőkké váltunk, mind a kilencen.
Én a brancsban hátul bandukoltam, már majdnem mindenkinek volt önálló kötete, nekem nem, de végül kiadott ’74-ben a Magvető. S az újságíró szakma is befogadott. Ahogy említettem: szerencsés ember vagyok.
Sőt, olykor a szerkesztőségi (bizalmi) állást is elértem, igaz, a pálya peremén, míg 1990-ben tudtam egy lapot alapítani, Árgus címmel. Tizenvalahány évet ért meg. El kellett hagynom Fehérvárt, nem önszántamból. Szerencsére, találtam egy másik lapot. Itt távozásomkor némi anyagi zűrbe keveredtem, de kivágtam magam, nem sajnálva a tanulópénzt. Néhány kötet után ismét szerző lettem. Így szép búcsúzni a pályától, az irodalomtól, a magas és mélypontoktól. Még a baráti árulásokat sem veszem rossz néven. Legfeljebb nem felejtem el.
De mégis szerencsés ember vagyok, mert lehetőségem nyílt megírni – a magam mentségére – ezt a rendhagyó önigazolást.