Szemben az árral

Leírás:
Adam Michnik, a lengyel politikai esszé mestere egyre komorabb, egyre baljóslatúbb képet tár elénk régiónkról, mégsem a kilátástalanság és a reményvesztettség krónikása ő, hanem épp ellenkezőleg, minden sorából igaz humánum és rendíthetetlen bizalom szól. Nem olyan fából faragták őt, hogy megijedjen a maga felállította diagnózistól. Ízig-vérig értelmiségi lénnyel van dolgunk, aki ha időről időre – a pártállami idők ellenzéki aktivistájaként, a rendszerváltó szejm képviselőjeként vagy akár a Gazeta Wyborcza főszerkesztőjeként – bele is keveredett a politikába, elsősorban saját mélyreható társadalmi-politikai-antropológiai elemzéseiből merít maga is erőt. Utóvégre nem akármilyen hit és tudásszomj hajtja: az emberi jelenség érdekli, a harsány antagonizmusok mélyén meghúzódó, láthatatlan, finom ellentmondások, a szembeötlő képtelenségek mögött a rejtett paradoxonok. És ha a mát érti – nem túlzás személyében korunk egyik legérzékenyebb és legkifinomultabb politikai elemzőjét látnunk -, olthatatlan kíváncsiság élteti a holnap iránt is.
Egyrészt, mert a mai látlelet igazsága csak a holnap felől igazolódik, illetve szorul revízióra (ő aztán nem rest szembenézni saját korábbi tévedéseivel), másrészt mert a holnapot megint új törvényszerűségek és összefüggések magyarázzák; a tegnapi tudás egyszerűen nem több közönséges szellemi ugródeszkánál. Láthattuk ezt a Gondban a bohóc (1996) és Harag és szégyen (2006) címmel megjelent korábbi köteteiben is, de egyik kötetében sem ilyen tiszta és egyértelmű ez az ars poetica, mint a jelenlegiben. Válogatásunk fő szempontja ugyan az volt, hogy az előző, 2005-ben lezárt gyűjteményes kötet utáni Michniket mutassuk be, ám ez a tetszőlegesnek tűnő dátum a mából visszanézve már korforduló. 2005 őszén vették át ugyanis a hatalmat Lengyelországban a Kaczyński-fivérek, hogy aztán alig két esztendő múlva az előrehozott választásokon a lengyelek egyértelműen nemet is mondjanak a nacionalista demagógia, az olcsó kommunistázás és a kreált átvilágítási ügyekkel, korrupciós perekkel operáló politikai önkény korszakára. Így ez utóbbi, 2007-es fordulat osztja két ciklusra kötetünk anyagát.
Michniket mindkét szakaszban a leginkább az a jelenség foglalkoztatja, amit „új populizmusnak” nevez – miközben az 1946-os kielcei pogrom vagy az 1956-os magyar forradalom mai megítéléséről, a Vörös Brigádok hetvenes évekbeli terrorakcióiról vagy Andrzej Wajda Katyń-filmjéről beszél -, ám nem mindegy, hogy ez a józan, szabadelvű elemző napi közelharcát vívja-e az abszurd hatalmi önelégültséggel és autokráciával, vagy miután elmondta a maga gyászbeszédét a Kaczyński-féle IV. köztársaság felett, reflexív távlatból tekint a populizmus putyini mintájára is, de arra is, ahogy a régió más országaiban felüti a fejét a politikai megváltás új, igéző trendje.
„Az új populizmus lényege – írja – a hatalom összpontosítása, a provincializmus, az euroszkepticizmus, az értelmiséggel szembeni bizalmatlanság, a rettegés a világtól, az idegengyűlölet. Az »új populisták« kígyót-békát kiáltanak a liberalizmusra, a kulturális elitre és a jogállam hagyományos politikai játékszabályaira. Az általuk kormányzott államban mindenkire a gyanú árnyéka vetül, ezt szolgálják a kommunista biztonsági szolgálatok archívumai és az újra meg újra felállított különleges vizsgálóbizottságok, amelyek a demokratikus eljárás karikatúrái, az inkvizíció mai változatai. Sikerrel teremtik meg a gyanakvás és a félelem államát.”
Ne is tagadjuk, felettébb ismerős ez nekünk, noha nem rólunk írták. Vagy éppenséggel rólunk. Nyilván vannak a lengyel, szlovák, magyar vagy az orosz politikában fáziseltolódások, Michnik azonban, éppen mert mélyen szánt és az egyedi sajátosságokra figyel, azt mondja: ha tetszik, ha nem, egy csónakban evezünk. Épp ezért figyelnünk kell egymásra, és tanulnunk kell egymástól.