Vörösmarty Mihály emlékezete

Vörösmarty költői pályájának a reformkoron átnyúló évtizedeiből nemcsak az irodalomtörténész, hanem bizonyára az irodalmat szerető, laikus olvasó is tud egy-egy olyan művet említeni, amely a mindenkori magyar kultúrának, sőt személyes életének is a részévé vált. Az 1820-as évek végén kezdett, az európai romantika csúcsteljesítményei közé tartozó Csongor és Tünde értő színpadi rendezése minden generáció számára újra meg újra maradandó élménnyé képes válni, a Szózat a nemzethez tartozás emelkedett, közösségi élményét adja megjelenése pillanatától. A negyvenes évekből A merengőhöz, a Gondolatok a könyvtárban vagy Az emberek nyelvi szépsége, gondolati-bölcseleti ereje pedig szinte feledteti a művek keletkezési idejét. A pályát lezáró, már a szabadságharc bukása után íródott az Előszó és A vén cigány a számtalan értelmezés ellenére mindmáig őrzik a modern költészetre jellemző enigmatikusságukat, jelentőségük a magyar irodalom egészét tekintve is megkérdőjelezhetetlen.
A „mi Vörösmartynk nagy költő” – írta Kölcsey Ferenc egyik barátjának a Csongor és Tünde megjelenése után. Vörösmarty költői nagyságát az egymást követő irodalomtörténészi, írói generációk más-más módon látták. A nemzeti költő közösségteremtő szerepe és a magyar nyelv páratlan művészi erejű megszólaltatója ugyan ritkán került egyensúlyba egymással, de Kölcsey állítása sohasem kérdőjeleződött meg. A kötetben összegyűjtött, Vörösmarty pályáját, legfontosabb műveit értelmező tanulmányok, szépirodalmi művek közös pontjaként ugyancsak ez az állítás jelölhető meg.