A buddhista sztúpa pszichokozmikus jelképrendszere

Ahol a buddhizmus virágzott, látható nyomokat hagyott maga után olyan emlékművek formájában, amelyeknek az eredete a történelem előtti sírdombokban keresendő. Ezek a sírdombok tömör építmények voltak, alakjukat tekintve pedig félgömb, kúp, gúla vagy más, hasonlóan egyszerű térgeometriai formát öltöttek, és hősök, szentek, királyok s egyéb neves személyiségek maradványait őrizték. Indiában a leggyakoribb forma a többé-kevésbé félgömb alakú sírdomb volt, amit az első buddhista sztúpák vagy csaitják alapján ismerünk.
A szanszkrit stūpa szó eredetileg nem épületet jelentett, hanem hajfürtöt, kontyot, fejtetőt — a legmagasabb pontot, ahol valami összegyűlik és kicsúcsosodik. Az ókori indiai költők a fa lombkoronájára és a felcsapó lángra is használták a szót, amiben benne volt, hogy valami a magasba tör. A sztúpák a buddhista hagyományban nem lelkek vagy szellemek lakhelyei vagy varázserejű anyagok puszta tartályai, mint a történelem előtti korokban, hanem olyan emlékművek, amelyek a későbbi nemzedékeket emlékeztetik az emberiség nagy úttörőire, biztatást nyújtanak számukra saját megszabadulásért folytatott küzdelmükben, és „megnyugtatják és boldogsággal töltik el” a szívüket.
A tibetiek aztán — jellemző módon — nem a szót fordították le, hanem azt, amire való: a csörten annyit tesz, „a tisztelet támasza”. E két név között feszül ki mindaz, amiről ez a könyv szól: valami, ami fölfelé mutat, és valami, amire támaszkodni lehet.
Buddhista Misszió hagyományvonalának alapítója, Lama Govinda még a múlt század húszas éveinek elején római ösztöndíjjal járta a Földközi-tenger vidékét és Észak-Afrikát,ahol az ősi sírdombokat kutatta. Ott értette meg, hogy ezek a régi kultúrák a halált nem az élet ellenségének látták, hanem a másik oldalának — és hogy számukra a világ eleven volt: élt benne minden kő, fa, hegy és felhő. Néhány évvel később, miután a német festő-régész Ernst Lothar Hoffmannból először théraváda vándor lett, majd a tibeti hagyomány követője, a sztúpa körül járt kör teljes lett számára: mélyen megértette, hogy a Buddha halála után emelt nyolc csörten ugyanannak az ősi hagyománynak a folytatása, amelyet ő az európai és afrikai halmok között ismert meg. A sztúpa tehát az ő személyes életútjának is a metaforája. Talán ezért tudott róla úgy írni, ahogy előtte senki.