Lerakódik

„A fotocellás ajtó a holttest előtt is kinyílik. Mégis élünk.” Az ilyen mondatok megállítják az embert. Véssey Miklósnak jó pár ilyen mondata van. Vagy ez: „Két test csak egy közös gyerekben lehet egyszerre egy helyen.” De nem folytatom, az olvasó keresse meg a könyvben az erős mondatokat. Nem lesz nehéz dolga. Miközben mégis nehéz dolga lesz, mert erős mondatokat olvasni nem könnyű. Nem azért olvasunk verseket, hogy szórakozzunk. Véssey versein sem fogunk szórakozni. Másról van szó nála. Aki a verseiben beszél, nagyon meg akar érteni valamit. Mondhatnám, hogy magát a létezést akarja megérteni, és nem is nagyon túloznék. De mi az, ami a kötet verseiben lerakódik? Amit ebben a könyvben olvasunk, az épp a lerakódás ellen dolgozik. A megszokások, a fásultság, a rutin, a közöny ellen. Ha nem vagyunk észnél, ha nem figyelünk, elborítanak minket a lerakódások, és végül a saját életünkhöz sem lesz már közünk. Véssey érzékeny költészete erre a permanens romlásra koncentrál, de nem a menekülést választja, hanem „a belülről is támadó káosz” ellenére egy olyan fix pontot keres, ami romolhatatlan. Ez a keresés járja át ezt az emlékezetes és összességében megrendítő verseskötetet. Ami az olvasóban végül lerakódik, az felemel.
Győrffy Ákos