Nekünk nyolcvan: Közelítések a nyolcvanas évek magyar kulturális emlékezetéhez

Mostanra ténylegesen felnőtt, munkát vállal és családot alapít az első generáció, akiknek nincsenek, vagy csak nagyon halvány emlékei vannak a Kádár-korról: a poszt-szocialista Kacsamesék-nemzedék. Ők (mi) nemcsak hogy nem emlékeznek (emlékszünk) a korra, de elképzelni is nehezü(n)kre esik, hogy milyen lehet egy „puha”, de kétségtelenül diktatórikus berendezésű államban élni, arról nem is beszélve, hogy a mitizált „diktatúra” miértjei és hogyanjai, mindennapjait átható tapasztalatai nem feltétlenül kerülnek a látóterü(n)kbe. Egy másik korosztály fiatalsága éppen akkor és ott zajlott, ahol és amikor mi értelemszerűen nem lehettünk jelen. Azonban mindkét oldalról igény támadt a párbeszédre, s ezáltal az emlékezésnek különös formája jött létre a nyolcvanas évekkel kapcsolatban: mostanra került az évtized a kommunikatív és kulturális emlékezet közti átmenetbe, azaz vannak, akik még emlékeznek, de már olyanok is élnek (élünk), akik már csak megtanulhatták, hogy mire nem emlékeznek.
Egyes emlékek eltűnnek a süllyesztőben, mások radikálisan átértelmeződnek, miközben egyértelmű csomópontok kezdenek kibontakozni a kommunikatív emlékezet sokhangúságából. Jelen kötet célja az, hogy ezt a dinamikus viszonyt a nyolcvanas évek és napjaink között feltérképezze, és válasz(oka)t találjon arra a kérdésre, hogy miként, milyen változásokkal hagyományozódik tovább az évtized emlékezete, különös tekintettel az évtized populáris kultúrájára, illetve az ehhez kapcsolódó vagy ebből kiinduló jelentéstulajdonítási, olvasási folyamatokra, melyek az elmúlt három évtized alatt születtek.